Szeretnék egyszer nem elvárásra élni, Csak magamért, s azokért, kiket szeretek, Ha nem szorongat más, csupán a szeretet, Tudnék talán újra önzetlen remélni.
Most a megfelelés torz karja fojtogat, Reányomja kopott bélyegét létemre, Éhes piócaként szomjazik véremre, S mint száradó kötél, szorítja torkomat.
Ma a trendi, ki mindent a kirakatba, Hagy lássa a világ: vagyok, aki vagyok, Állok én is úgy a szélben, mint a nagyok, Még ha saját magam is verem lakatra.
Mutatni a szépet, csupán önámítás, Hazudni a világnak mindig nem lehet, A látszat-élet megöli a lelkeket, Sok babért nem terem a görcsös számítás.
Kiknek a léte perc-élményekből ered, Képzelt-boldogságban ringatják magukat, Nem maguk mérgezik, de egész fajukat, Ők csak cirkuszt kérnek, nem pedig kenyeret.
Én azért ennék még barnára sült cipót, Hagymával, szalonnával, mint a régiek, Ott, hol nem látják mások, csak az égiek, Ott, hol gépszörnyek hangját űzik a rigók.
E mesterkélt színház nem kavar fel soha, Ezt mondom, de a sorba én is beállok, Önmagamból vásári majmot csinálok, Hisz erre tanított az élet-iskola.
Kinek a mindennapi kenyér probléma, Igyekszik olykor fényes úrnak látszani, Ripacsként próbál hősszerepet játszani, Ekkor a koldusnak papírpénzt dob néha.
Ki nem tud, nem mer a felsüléstől félni, Megveti, kinek hite olykor megremeg, Reszkető lábakkal állok most emberek, Szeretnék egyszer nem elvárásra élni.
Soltszentimre, 2006. augusztus 29-31.
Hallgassa meg a verset az alábbi videóban Stohl András előadásában!