A nemzethez

Te magasztos, szegény ország,
Kit annyiszor vert a sors,
Tág világban kis magyarság,
Lábra állni mikor fogsz?

Letűnt korok bús ködfalán
Átdereng a dicső múlt,
Hol a honért, sok száz csatán,
Őseinknek vére hullt.

Árpád vezér hazára lelt
Folyók, lápok rejtekén,
Kárpátokkal körül ölelt
Széles róna közepén.

Géza, s István, nagy férfiak,
Felvették a keresztet,
Leverve a pogányokat,
Táplálták a nemzetet.

Honunk számos szent királya
Létünk hű monostora,
Török félhold árnyékára
Vert Hunyadi ostora.

Nyugat sírta Mátyás hadát,
Bécs, lábánál térdepelt,
Felvirágozva a hazát,
Népe igazságra lelt.

Habsburg házra büszkén támadt
Rákóczi hős serege,
Ám a béke, kis madárka,
Kalitkában megrekedt.

Márciusi ifjú hévvel
Szabadságunk újra élt,
Kossuth apánk tiszta szívvel
Szította a nemzetét.

Ötvenhatban ismét virradt
A reménység sugara,
De elfojtott álom maradt
Kis országunk tavasza.

Neves hősök, s névtelenek
Haltak bátran a honért,
Emlékezve sírjuk felett,
Köszönet a harcokért.

Kérjük Istent, adjon erőt,
Éljen vígan a magyar,
Ember legyen színe előtt
Ki e földön él, s akar.

Szűk hazában emberséggel
Megmaradhat nemzetünk,
S elmondhatjuk büszkeséggel,
Voltunk, vagyunk és leszünk!

Kiskőrös, 1999. augusztus 26.

Hallgassa meg a verset Lőrincz Nikolett előadásában!
A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült.